angol
spanyol
ifjúság
Sav és kardpenge: a szilva illata
az ösvényeken:
csókok édeskés foga,
erő és spilth az ujjakon,
pépek engedékeny erotikája,
szénakazalok és cséplők, titkos
recessusok, melyek a házak tágasságán át csábítanak;
múltban alvó bolygók, a keserű zöld völgy,
fentről, a szemüvegek rejtekéből nézve;
és felváltva áztató és lobogó, serdülő
mint az esőben felborult lámpa.
“Ifjúság” az Általános dalból, 1950
Közzétéve: Pablo Neruda válogatott versei
Szerkesztette és fordította Ben Belitt
Copyright © Fundación Pablo Neruda, 2009
Még egyszer délre akarok menni: 1941
Vera Cruzban éltem, emlékszem
a déli időjárásra, időjárásra
a flottahalakra a víz égboltján,
homályosan, a saját hazámban.
Loncoche, Lonquimay, Carahue, nagyok a csúcsokon,
gyökerekkel és derengésekkel körülvéve,
nyersbőrből és fából készült platformokon székelve.
Délen egy csődör, elmerülve,
a fokozatos fák és a harmat füzéreiben:
zöld pofát tartva, vizet csepegtetve,
púp a nagy szigetvilágban, árnyékban
és csillogva, szertartásos szén a belében.
Árnyék: soha nem leszel-ujj és végtag: soha nem leszel-
riválisok, portálok és lábnyomok: soha nem
ijeszted fel az őserdőket, az ösvényeket és kukoricacsutkákat,
ködöt és keruleán hideget, mely kijelöli
járásod hatósugarát, végtelenül eltűnőben?
Ég: idézd meg a napot, amikor csillagok pályáján mozgok,
fényeket és púdereket taposva, véremet felemésztve
míg az eső fészkében fészkelődöm.
Megengedd, hogy
a Toltén faanyag illatából, a fűrész fogából,
lábszárig ázva lépjek be a kis kantinokba.
Vezess fényre a mogyoró feszültségében,
mérd meg hosszamat a marhák belsőségeiben,
hogy meghaljak és újjászülessek, csírákat harapdálva.
Hozd ki az Óceánból
a Dél napját, markolj ki egy napot a hullámaidból,
a vizes fa napját: és idézd meg a sarki kék szelet
, hogy olvadjon a színeim hidegében!
“Újra délre akarok menni: 1941” az Általános dalból, 1950
Megjelent a Selected Poems of Pablo Neruda
Edited and translated by Ben Belitt
Copyright © Fundación Pablo Neruda, 2009
A költő
Az idő, amikor a történések között mozogtam
gyászos áhítataim közepette; Az az idő
amikor egy kvarclevelet dédelgettem,
egy élethivatásban bámulva.
A fösvénység
piacain jártam,
ahol a jóságot drágán veszik, belélegeztem
az irigység érzéketlen miazmáit, az álarcok és létezők embertelen
kontárságát.
A mocsárlakó elemében tűrtem; a liliom
, mely a vízen hirtelen
buborékok és virágzások zavartalanságában tör ki, felfalt engem.
Mit a láb keresett, a lélek eltérítette,
vagy a gödör agyara felé terelte.
Így vettek létet verseim, kínlódva
visszahozva a tövisből, mint egy vezeklés,
kézfogással kiszakítva a magányból,
vagy elváltak temetésre
titkos viráguk a szerénytelenség kertjében.
Magamba zárkózva, mint árnyék a vízen,
mely folyosó ölén mozog,
mindenki létének száműzetésén át száguldottam,
erre-arra, és így, a megszokott utálatra;
mert láttam, hogy létük ez: megfojtani
a lét teljességének egyik felét, mint halat
az óceán idegen határában. És ott,
a végtelenség mocsarában találkoztam a halálukkal;
a gátakat súroló halállal,
az utakat és kapukat megnyitó halállal.
“A költő” a General Songból, 1950
Közzétéve a Selected Poems of Pablo Neruda
Edited and translated by Ben Belitt
Copyright © Fundación Pablo Neruda, 2009
Stationary Point
Nem tudnék semmit, nem álmodnék semmit:
ki tanítja meg nem-létemet
hogy legyen, anélkül, hogy a létre törekedne?
Hogyan bírja ki a víz?
Milyen eget álmodtak a kövek?
Mozdulatlan, míg azok a vándorlások
megállnak a csúcspontjukon
és nyílvesszőiken
repülnek a hideg szigetvilág felé.
Mozdulatlanul titkos életében,
mint egy földalatti város,
úgy siklanak le a napok
mint a megfoghatatlan harmat:
mindaddig, míg újjá nem születünk,
míg minden, ami kifosztva feküdt
vissza nem tér a taposással
a tavasz, amit eltemettünk-
a szüntelenül elhallgatott, ahogy a nemlétből kiemeli
magát, még most is,
virágzó ággá.