DiCaprio Gatsbyje a film legnagyobb és legegyszerűbb speciális effektje: egy illúzió, amelyet elsősorban a testbeszéd és a hang segítségével idéznek meg. Az oldalon a karakter annyira titokzatos, annyira a könyv elbeszélőjének kivetülése, hogy az ember azt hinné, a vásznon ugyanolyan játszhatatlan, mint Kurtz vagy John Galt; elkerült Alan Ladd és Robert Redford, a szerep korábbi lakói elől. DiCaprio mégis érthetővé és fájdalmasan valóságossá teszi őt. A színész döntései jól érzékeltetik, hogy Gatsby azt az embert játssza, aki szeretne lenni, és akire másoknak szüksége van. Látjuk a számításait a szeme mögött, de azt is elhisszük, hogy a többi szereplő elől – legalábbis a legtöbbjük elől – el tudná rejteni azokat.”
DiCaprio színészi játéka felidézi Nick leírását az emberi személyiségről, amely “sikeres gesztusok töretlen sorozata”. Luhrmann néhány jelenetet úgy vág meg, hogy úgy tűnjön, mintha a karakter valóban mindentudó lenne – mintha mérföldekre látna és hallana, és olvasna az emberek gondolataiban és érzéseiben -, és DiCaprio ezeket a pillanatokat a kifürkészhetetlenség és a gyönyör keverékével játssza, mintha Gatsby tudna valamit, amit mi nem, de túl okos ahhoz, hogy pontosan elmondja, mit. (Akár Supermant is játszhatná.) Amikor Gatsby csalásai lelepleződnek, és illúziói szertefoszlanak, DiCaprio egyszerre válik félelmetes és szánalmas, egy hamis bálvány, aki ledönt a piedesztáljáról. A felismerés utolsó pillanatában DiCaprio kék szemei megegyeznek Gatsby medencéjének kékjével, és szorongó arca, amelyet szűk közeli felvételek kereteznek, hátborzongató szépségű. Ez egy ikonikus alakítás – talán a karrierje legjobbja.
A többi szereplő közel ugyanilyen lenyűgöző. Nick Carraway majdnem annyira absztrakció, mint Gatsby – egy közönségpótlék, Az elárult szépfiú csipetnyi vonásaival -, de Maguire ugyanúgy emberivé teszi őt, mint DiCaprio Gatsby-t. Segít, hogy annyi fanyar üres-lemezes típust játszott már, de az ő alakításában az ismerős hangokon kívül valami más is van – valami mélyebb és szomorúbb.
Carey Mulligan fizikailag és hangilag is megfelelő Daisy Buchananhez – amikor flörtöl, szinte értelmet nyer a híres leírás, miszerint a figurának “olyan hangja van, mint a pénznek” -, de a film nem idealizálja őt, ahogyan Gatsby és Nick gyakran tűnik. Egy ellentmondásos, bonyolult személyiség van benne. Párját ritkítja – igazából megfelelően túlteljesíti – Joel Edgerton Tomja. A színész illik a könyvben a karakterről leírt “zömök” jellemzéshez, és egy pénzes, művelt férfinak tettetett gengszter joviális arroganciáját vetíti előre; ijesztő, de életnagyságú, és mindig érthető. A kisebb szerepek is jól vannak eltalálva, Elizabeth Debicki Jordan Bakerje kiemelkedik közülük. A rendezőt őszintén érdekli a színészi alakítások, és a karakterek lelki világa. Amikor a mese fortyogó haragja felrobban (különösen a vége felé egy olyan jelenetben, amely elég nagy szabadságot vesz ki a könyvből), az eredmény sokkal erőteljesebb élményt nyújt, mint amit a tömegjelenetek és a CGI-panorámák nyújtani tudnának.