Az idén lesz 200 éve, hogy megjelent a Frankenstein, Mary Shelley tizennyolc éves korában írt gótikus regénye. Az emberi és embertelen szörnyekről szóló hátborzongató történet továbbra is rabul ejti az olvasókat világszerte, de két évszázaddal azután, hogy Shelley szánalmasan gyilkos szörnyetege először kelt életre, hogyan szól a történet a modern korhoz?
A válasz az, hogy a történet a tudományos fejlődés és a mesterséges intelligencia feltárása révén a mai olvasók számára is meglepően aktuális.
A Frankensteint sok olvasó az első tudományos-fantasztikus műként jellemzi. A címszereplő Victor Frankenstein az alkímia, a kémia és a matematika keverékét használja fel, hogy példátlan betekintést nyerjen az érző hús megelevenítésének titkaiba. A populáris kultúra zöld, fémcsavaros teremtménye messze áll Shelley irodalmi szörnyetegétől, akinek áttetsző sárga bőrét és fekete ajkait egy múmia kiszáradt húsához hasonlítják. A teremtmény azonnal taszít mindenkit, aki szemet vet rá, beleértve a teremtőjét is.
Victor csillapíthatatlan vágya, hogy befejezze tudományos bravúrját, a teremtményéhez hasonlóan egyszerre magával ragadó és taszító. A szörnyeteg annak a mindent felemésztő igényének a terméke, hogy isteni hatalomra tegyen szert, és legyőzze a természet törvényeit. Amikor a folyamat befejeződik, azonnal elborzad erőfeszítései eredményétől, de mivel a szörny-zseni kikerült a palackból, nem tudja irányítani a teremtményt, és nem tudja megakadályozni, hogy elpusztítsa mindazt, ami számára kedves.
A folyamat a tudományos felfedezésekkel szembeni bizalmatlanságot tükrözi, ami a romantikusok műveiben általános volt. A romantikus mozgalom kezdettől fogva azzal foglalkozott, hogy a “természetfilozófia”, vagyis a tudományok – a felvilágosodás által mindenekelőtt értékelt lehetőség – révén szabályozza a tudományos vagy technológiai fejlődés féktelen hajszolását.
A romantika, miközben felismerte a tudomány izgalmas lehetőségeit, nagyra értékelte a természeti rend fontosságát. Abban a nemzedékben, amely példátlan technológiai bravúrokat látott, köztük a gőzgép és a beltéri vízvezeték feltalálását, ez különösen fontos kérdésnek tűnhetett a fiatal Shelley számára. A regényírónő úgy fogalmazott, hogy irodalmi alkotása egy “éber álomban” született meg, amelyet lázasan írt egy nyáron, amikor férjével Lord Byron házában nyaralt.
A két kiemelkedő romantikussal való interakciójának és nemzedéke hatalmas tudományos fejlődésének kombinációja inkább “éber rémálmot” eredményezett. A mese, akárcsak a korabeli félelmek attól, amit a gépi fejlődés hozhat, ijesztő volt. Frankenstein és szörnye egyaránt megtestesítik az ellenőrizetlen tudományos felfedezések veszélyeit, és az ebből fakadó pusztítás e fejlődés szabályozásának példázata.
A szörny azonban több, mint egy förtelmes torzszülött: az emberi interakciók titkos megfigyelése révén eljut a nyelv megértéséhez, az írás megfejtéséhez és az Elveszett Paradicsom, Plutarkhosz életei és Az ifjú Werther bánata című művek elismerő olvasásához. Mire újra találkozik teremtőjével, szenvedélyesen és ékesszólóan fejezi ki vágyát, hogy egy másik élő lélek is elfogadja, akár ember, akár Frankenstein saját alkotása.
Shelley regénye nem pusztán szörnyűségként mutatja be a tudományos és technológiai fejlődést. Inkább az alkotó szívtelensége az igazán szörnyű, aki nem tudja vagy nem akarja előre látni találmánya veszélyeit. A regény során az olvasót arra hívják, hogy tanúja legyen ennek az ironikus párhuzamnak.
A mesterséges megtermékenyítés és a géntechnológia modern korában Frankenstein alkímiai tanulmányai és kémiai apparátusa bájosan elavultnak tűnik az élet létrehozásának eszközeként. De a technikai felfedezésekre való törekvés és az ezzel a természet rendjére leselkedő veszélyek könnyű párhuzamot találnak a modern technológiai fejlődésben, különösen a mesterséges intelligencia körül.
A modern kor tele van félelmekkel a gépi tanulás következményeitől – mind attól, amit létrehozhat, mind attól, amit ez az emberiség globális jövőjére nézve jelent. A 20. és 21. században elszaporodott az ezzel a témával foglalkozó irodalom, többek között Phillip K. Dicks Do Androids Dream of Electric Sheep (Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról), James Cameron Terminátor-sorozata és Alex Garland Ex Machina című műve. Mindezek a művészeti alkotások Shelley 200 éves regényének témáiban gyökereznek: az emberiség által létrehozott “szörny”.
Shelley “A modern Prométheusz” alcímet adta regényének. A klasszikus titán, aki ellopta a tüzet az istenektől, és megajándékozta vele az embereket, bűneiért örökké kínozták. Egy párhuzamos mesében a csodálatos Victor Frankenstein az élet szikráját egy olyan teremtménybe helyezi, amelyet nem tudja, hogyan irányítson. Teljesítményének zsenialitása tagadhatatlan, de az ellenőrizetlen láng végül felemészti szeretteit, önmagát és még teremtményét is. Prométheuszhoz hasonlóan Frankenstein is ellop egy ajándékot az istenek birodalmából, amellyel nem tud bánni, és amiért fájdalmas büntetést kap.
A komplex gépi tanulás korában Shelley újragondolt Prométheusza soha nem volt modernebb, mint ma. Ahogy a nemrég elhunyt Stephen Hawking a Leverhulme Centre for the Future of Intelligence megnyitóján kijelentette:
“A mesterséges intelligencia megalkotásának sikere civilizációnk történetének legnagyobb eseménye lehet. De egyben az utolsó is lehet – hacsak nem tanuljuk meg, hogyan kerüljük el a kockázatokat.”
Featured image credit: Eery by maraisea. CC0 via .