Ez volt a brit parlament egyik első olyan döntése, amely valódi lendületet adott a szervezők csempészetének az új-angliai gyarmatokon. Ezzel egyidejűleg elősegítette a korrupciót a vámtisztviselők körében. A Nagy-Britannián kívüli országokkal, különösen Franciaországgal folytatott gyarmati kereskedelem visszaszorítása érdekében a kormány új, a külföldi melaszra vonatkozó törvényt hozott létre.
Az 1733-as Molasses Act-et a brit parlament a 13 amerikai gyarmaton azzal a céllal léptette életbe, hogy megvédje a nyugat-indiai cukorültetvényeit. Ez a törvény nem a bevételek növelésére irányult, hanem része volt Anglia akkori kereskedelempolitikájának, és a navigációs törvények folytatása. A melaszt nagy mennyiségben importálták a gyarmatok, különösen Új-Anglia, ahol rum előállítására használták, amelyet aztán a többi gyarmatra exportáltak; ez egy rendkívül jövedelmező és virágzó üzlet volt. Nemcsak az új-angliai gyarmatok importáltak melaszt Jamaikából és Barbadosról, hanem olyan nem brit ültetvényekről is, mint Santo Domingo és Martinique, amelyek Spanyolország, illetve Franciaország gyarmatai voltak. A britek azzal érveltek, hogy a nyugat-indiai gyarmataik elegendő mennyiséget termeltek a gyarmataik ellátásához.
A nyugat-indiai cukornádültetvények a cukornád cukor és melasz előállítására
A brit cukornádtermelők nem tudtak sikeresen versenyezni a francia és spanyol gyarmatok termékenyebb földjeivel szemben Nyugat-Indiában. A tisztességes kereskedelem helyett a brit termelők meg akarták védeni a piacukat, és lobbiztak a parlamentben a külföldi melaszra kivetett adóért. 1733. december 25-én lépett életbe a Molasses Act, amely gallononként 6dolláros vámot vetett ki a nem brit gyarmatokról importált melaszra.
A rumgyártók attól tartottak, hogy a melasz kínálata és annak magasabb ára hatással lesz a gyártási kapacitásukra, és így veszítenek piaci részesedést az amúgy is versenyző piacon. Ha a vámot megfizették, az az érték 100%-át tette volna ki. A gyarmati üzletemberek úgy kerülték meg ezt a törvényt, hogy olcsóbban csempészték a melaszt a francia és spanyol gyarmatokról. A vámkezelésért New Yorkban és Massachusettsben szokásos kenőpénz gallononként fél pennyt tett ki, ez a kereskedelem hosszú évekig virágzott, a brit hatóságok mégsem érvényesítették komolyan a törvényt.
A törvény az első évben 330 font sterlinget szedett be, ami az 1738-1741 közötti időszakban évi 76 fontra csökkent, ami jóval az adminisztrációs költségek alatt maradt.
1763-ban Charles Townshend, a kereskedelmi tanács akkori elnöke azt javasolta, hogy a törvényt a gyarmatoktól származó bevételek növelésére használják. Azt tűzte ki célul, hogy a melasz literenkénti adókulcsát 6d-ről 2d-re csökkenti. A cél az volt, hogy a kereskedők a csempészet helyett az alacsonyabb adót fizessék meg, és a beszedését az 1763-as lebegtetési törvénnyel kényszerítse ki. A következő évben a melasztörvényt felváltotta a cukortörvény, amely az adót 3d-ben állapította meg.