Az elmúlt több mint 400 év tíz legnépszerűbb, műfajváltó és emlékezetes szonettjét találod ezen a listán. William Shakespeare-től Edna St. Vincent Millay-ig a listán szereplő írók többféle, de egyformán fontos módon közelítik meg a szonettírást. Műveik témájukban, kontextusukban, témáikban és szándékukban eltérőek
18. szonett: Hasonlítsalak-e téged egy nyári naphoz? by William Shakespeare
Ez a nagyon híres szonett az angol nyelvű költészet egyik legemlékezetesebb sorát tartalmazza: “Shall I compare thee to a summer’s day?” (Hasonlítsalak-e téged egy nyári naphoz?). A beszélő a következő sorokban kifejti, hogy a kiszemelt hallgató jobb, mint a nyár legszebb részei is. Ők “kedvesebbek és mérsékeltebbek”.
A vers legfontosabb része a végén következik, ahol valódi különbséget tesz a hallgató és egy tökéletes, meleg, napsütéses nap között. A nyár átmeneti, nem tart sokáig. De a hallgató szerencséjére a szépsége igen.
Mit csókoltak az ajkaim, és hol, és miért by Edna St. Vincent Millay
A “Mit csókoltak az ajkaim, és hol, és miért” című vers egy olyan beszélő szemszögéből szólal meg, aki nem emlékszik múltjának szerelmeire, csak arra a boldog állapotra, amelyben valaha élnie kellett. A beszélő leírja, “mit” csókoltak ajkai, “miért” csókoltak, és “hol” csókoltak. Elvesztette emlékei egy részét, illetve az élményekből származó érzéseket. A jelenben depresszióba kerül. A vers szomorúan, a jövőre nézve reménytelenül zárul, azt mondja, hogy valaha ismerte a nyarat, de “bennem [az[ már nem énekel]”.
Sonnet 130: William Shakespeare
Ebben a nagyon népszerű szonettben a beszélő más szép dolgokhoz hasonlítja szerelmét. Az összehasonlítások nem pontosan úgy haladnak, ahogy az olvasó várná. A hallgatónak nincs semmi hasonlósága az általa felmutatott természeti tárgyakkal. Az ajkai tompák, a mellei nem elég fehérek, és a földön jár. Lehet, hogy szerelme nem kirívóan szép, de ettől még nem lesz kevésbé fontos vagy szerethető számára. Az embernek nem kell parfümös lehelet ahhoz, hogy megérdemelje a szerelmet.”
Sir Philip Sidney 1. szonettje
Ez a szonett egyike annak a 108-nak, amely Sidney Astrophil és Stella című művében szerepel. Az 1. szonett indítja a sorozatot, és egy olyan beszélőt ábrázol, aki szerelmét írásban szeretné megosztani szerelmével. Semmit sem akar jobban, mint megnyerni Stella szívét, és úgy gondolja, hogy ha a lány olvassa az írását, akkor talán megszereti, vagy legalábbis megsajnálja őt.
Léda és a hattyú by William Butler Yeats
A “Léda és a hattyú” William Butler Yeats egyik legnépszerűbb, mitológiai alapú verse. Ez a vers Yeats 1928-ban megjelent The Tower című gyűjteményében szerepel. Ma már a 20. század egyik legfontosabb művének tartják. A “Léda és a hattyú” szövegkörnyezetét egy görög mítoszból meríti, amelyben Lédát, az etoliai hercegnőt Zeusz hattyú alakjában elcsábítja. Ebből az egyesülésből született a hősök és hősnők egész neme. Ők voltak Athén alapítói, és közülük sokan szerepelnek Homérosz írásaiban.
Holy Sonnet 10: Death be not Proud by John Donne
A 10. számú szent szonettként is ismert vers 1633-ban íródott. A halál megszemélyesített formájának szenteli, amely ismerős szereplő/téma Donne és kortársai műveiben. A “Halál ne légy büszke” című versben a beszélő metaforával írja le, hogy a halál mulandó. Ahelyett, hogy olyasvalami lenne, amitől az embernek egész élete során rettegnie kellene, valójában egy erőtlen lény, amely inkább felszabadítja az emberi lelkeket, mintsem elpusztítja őket.
19. szonett: A vakságáról John Milton
Ez a szonett messze Milton leghíresebb szonettje. Valamikor azután íródott, hogy a költő megvakult, és az új fogyatékosság következményeivel foglalkozott. A szonett tizennégy sorában kifejezi csalódottságát az életében bekövetkezett változások miatt, és bizonytalanságát azzal kapcsolatban, hogy miként tudná a legjobban szolgálni Istent élete hátralévő részében. Milton szembesül azzal a kihívással, hogy folytassa műveit.
Sonett: Az időhöz by Sylvia Plath
A “Az időhöz” című szonettben, Plath egyik legismertebb versében a beszélő a halál jövés-menését tárgyalja “egy alkalmi acélkocsiban”. A beszélő leírja, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a halálhoz és annak elkerülhetetlenségéhez. Konkrétan arról, hogy “megvetjük a sötétséget”. A vers utolsó hat sorában a beszélő tósztot mond a múlt nagy korszakaira, amelyek már régen elhalványultak a halálban. Végezetül kijelenti, hogy az idő “egy nagy gépezet”, amely börtönként működik, hogy “lecsapolja… a csillagok tejét”.
14. szonett: If Thou Must Love Me by Elizabeth Barrett Browning
“If Thou Must Love Me” a hagyományos Petrarchan szonett mintáját követi, és kinyilvánítja a beszélő szándékait azzal kapcsolatban, hogyan kell őt szeretni. A beszélő azt mondja, hogy nem kívánja, hogy másért szeressék, mint a szerelemért önmagáért. Nem akarja, hogy szerelmese a mosolyáért vagy a gondolataik hasonlóságáért szeresse, mivel ezek a dolgok idővel változhatnak. Inkább ne szeressék, minthogy később elveszítse a szerelmet.
Ozymandias by Percy Bysshe Shelley
Ez az emlékezetes vers egy király romos szobrát írja le egy üres sivatagban. A szobron egy erőteljes üzenet díszeleg: “Nézzétek Műveimet, ti Hatalmasok, és kétségbeesettek”. Ennek az üzenetnek ellenére a király által épített nagy városok és műemlékek elpusztultak. Minden romokban hever. A vers 1818-ban jelent meg, és még ugyanabban az évben a londoni The Examiner című lapban. Manapság gyakran antologizálják.