Az antitest-függő sejtes citotoxicitás (ADCC), más néven antitestfüggő sejtközvetített citotoxicitás, egy olyan immunmechanizmus, amelyen keresztül az Fc-receptorral rendelkező effektorsejtek képesek felismerni és elpusztítani az antitesttel bevont célsejteket, amelyek felszínükön tumor- vagy kórokozó-eredetű antigéneket fejeznek ki. Számos összefüggést figyeltek meg az ADCC-aktivitás, az Fc-receptor-polimorfizmusok és a klinikai kimenetel között mind a vakcináció, mind a monoklonális antitestterápia esetében. A következőkben az ADCC-ben részt vevő effektorsejtek és receptorok kerülnek bemutatásra, majd a célsejt antitest-függő effektor-mediált elpusztításához vezető négy fő szakasz és mechanizmus leírása következik: (1) a célsejt felismerése és az Fc-receptor keresztkötése az effektorsejt felszínén; (2) az immunreceptor-tirozin alapú aktivációs motívumok (ITAM-ok) foszforilációja az effektorsejtben lévő src-kinázok által; (3) három fő downstream jelátviteli útvonal elindítása az effektorsejtben, ami a citotoxikus szemcsék polarizációjához és felszabadulásához vezet; és (4) a célsejt elpusztítása az uralkodó perforin/granzin sejtpusztulási útvonalon keresztül. Továbbá összefoglaló és vita következik azon esettanulmányok kapcsán, amelyekben az in vitro ADCC-aktivitás korrelál a fertőző betegségekkel szembeni védelemmel és a rák in vivo monoklonális antitestterápiájában elért eredményekkel. Azt is megvitatjuk, hogy ezeket a mechanizmusokat jelenleg hogyan használják ki a rekombináns antitest-technológia segítségével, valamint egy olyan jövő felé vezető utat, amelyben a tervezett vakcinák kihasználják az ADCC-aktivitás variánsait. Az egész fejezetben felhívjuk a figyelmet arra, hogy míg az ADCC-vizsgálatok többsége a perifériás vér mononukleáris sejtjein végzett kutatásokon alapult, amelyekben az NK-sejtek feltételezhetően a fő effektorok, a perifériás vérben és a nyálkahártya kompartmentumokban található nem NK-sejtes populációk által közvetített ADCC-vel kapcsolatos kérdések megválaszolatlanok maradtak.