Az Egyesült Államokban az “Új Baloldal” az 1960-as években, elsősorban a főiskolai hallgatók körében kialakult liberális, radikális, marxista politikai mozgalmakhoz lazán kapcsolódó elnevezés volt. Ennek középpontjában a Diákok a Demokratikus Társadalomért (SDS) állt. Megállapítva a “régebbi baloldal” “sztálinizmus” általi perverzióját, az SDS 1962-es Port Huron-i nyilatkozatában elvetette a “formulákat” és a “zárt elméleteket”. Ehelyett egy “új baloldalt” követeltek, amely “elkötelezett a megfontoltság, az őszinte gondolkodás mellett”. A következő években kialakult Új Baloldal “egy lazán szervezett, többnyire fehér diákmozgalom volt, amely a demokráciáért, a polgárjogokért és különböző típusú egyetemi reformokért szállt síkra, és tiltakozott a vietnami háború ellen.”
A “Új Baloldal” kifejezést az Egyesült Államokban C. Wright Mills (1916-62) szociológus 1960-ban írt nyílt levelében népszerűsítette, amelynek címe: Levél az Új Baloldalhoz. Mills egy új baloldali ideológia mellett érvelt, amely eltávolodik a hagyományos (“régi baloldal”) munkáskérdésekre való összpontosítástól, és olyan kérdések felé fordul, mint az elidegenedés, az anómia és a tekintélyelvűség elleni küzdelem. Mills a hagyományos baloldaliságtól az ellenkultúra értékei felé való elmozdulás mellett érvelt, és a mozgalom nemzetközi perspektíváját hangsúlyozta. David Burner szerint C. Wright Mills azt állította, hogy a proletariátus (a marxizmusra utalva kollektíven a munkásosztály) többé már nem a forradalmi erő; a forradalmi változás új ágensei a fiatal értelmiségiek szerte a világon.
Az 1964-1965-ös tanévben a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem kampuszán Mario Savio, Brian Turner, Bettina Aptheker, Steve Weissman, Art Goldberg, Jackie Goldberg és mások diákjainak informális vezetésével a Free Speech Movement nevű diáktüntetés zajlott. Az akkoriban ebben a terjedelemben példa nélküli tiltakozások során a diákok ragaszkodtak ahhoz, hogy az egyetem vezetése oldja fel a campuson belüli politikai tevékenységek tilalmát, és ismerje el a diákok szólásszabadsághoz és akadémiai szabadsághoz való jogát. Különösen 1964. december 2-án a Sproul Hall lépcsőjén Mario Savio tartott híres beszédet: “De mi csak egy rakás nyersanyag vagyunk, akik nem akarnak semmilyen folyamatot ránk erőltetni. Nem akarunk semmilyen termékké válni! Nem akarjuk – nem akarjuk, hogy a végén az egyetem néhány ügyfele vásárolja meg, legyen az a kormány, legyen az az ipar, legyen az a szervezett munkásság, legyen az bárki! Emberi lények vagyunk! … Eljön az idő, amikor a gépezet működése annyira visszataszítóvá válik – annyira megbetegíti a szívedet -, hogy nem tudsz részt venni benne. Még passzívan sem tudsz részt venni. És a testeteket a fogaskerekekre, a kerekekre, a karokra, az összes berendezésre kell helyeznetek, és meg kell állítanotok őket. És jeleznetek kell azoknak, akik működtetik, azoknak, akik a tulajdonosaik, hogy ha nem vagytok szabadok, akkor a gépezet egyáltalán nem fog működni.”
Az Új Baloldal szembeszállt a társadalomban uralkodónak látott hatalmi struktúrákkal, amelyeket “Establishment”-nek nevezett, és akik elutasították ezt a hatalmat, azokat “anti-Establishment”-nek nevezték. Az Új Baloldal a társadalmi aktivistákra és a szervezkedéshez való hozzáállásukra összpontosított, meggyőződve arról, hogy ők lehetnek a forrása egy jobbfajta társadalmi forradalomnak.
Az Új Baloldal az Egyesült Államokban olyan anarchista, ellenkulturális és hippikhez kapcsolódó radikális csoportokat is magában foglalt, mint a Yippies (akiket Abbie Hoffman vezetett), a Diggers, az Up Against the Wall Motherfuckers és a White Panther Party. A Diggers 1966 végére ingyenes boltokat nyitott, amelyek egyszerűen elajándékozták a készleteiket, ingyen ételt biztosítottak, ingyen drogot osztogattak, pénzt osztogattak, ingyenes zenei koncerteket szerveztek, és politikai művészeti alkotásokat adtak elő. A Diggers a Gerrard Winstanley által vezetett eredeti angol Diggersről kapta a nevét, és egy pénz- és kapitalizmusmentes minitársadalom létrehozására törekedett. Másrészt a yippiek színházi gesztusokat alkalmaztak, például 1968-ban egy disznó (“Pigasus, a halhatatlan”) elnökjelöltként való előretörését, hogy kigúnyolják a társadalmi status quót. Úgy jellemezték őket, mint egy erősen teátrális, antiautoriter és anarchista ifjúsági mozgalmat, amely “szimbolikus politikát” folytatott. Az ABC News szerint “a csoport utcai színházi csínytevéseiről volt ismert, és egykor “Groucho marxistáinak” nevezték”. A “régi iskola” politikai baloldala közül sokan vagy figyelmen kívül hagyták, vagy elítélték őket.
Az Egyesült Államokban sok újbaloldali gondolkodóra hatott a vietnami háború és a kínai kulturális forradalom. Az amerikai újbaloldal egyes képviselői úgy érveltek, hogy mivel a Szovjetuniót nem lehet többé a proletárforradalom világközpontjának tekinteni, új forradalmi kommunista gondolkodókkal kell helyettesíteni, mint például Mao Zedong, Ho Si Minh és Fidel Castro. Todd Gitlin a The Whole World Is Watching című könyvében a mozgalom hatásait leírva kijelentette: “Az Új Baloldal ismét megtagadta az explicit programadó nyilatkozat önfegyelmét, amíg túl késő nem lett – egészen addig, amíg a marxista-leninista szekták dogmákkal, olcsó tisztánlátással nem töltötték ki a vákuumot.”
Isserman (2001) beszámol arról, hogy az Új Baloldal “politikai jelzőként kezdte használni a “liberális” szót”. Richard Ellis (1998) történész szerint az SDS saját identitásának keresése “egyre inkább a liberalizmus elutasítását, sőt démonizálását jelentette”. Ahogy Wolfe (2010) megjegyzi, “senki sem gyűlölte jobban a liberálisokat, mint a baloldaliak.”
Az amerikai újbaloldal más elemei anarchisták voltak, és az amerikai radikalizmus, az Industrial Workers of the World és a szakszervezeti militancia libertárius szocialista hagyományaira tekintettek. Ez a csoport a Radical America című történelmi folyóirat körül tömörült. Az amerikai autonóm marxizmus is ennek az áramlatnak a gyermeke volt, például Harry Cleaver gondolataiban. Murray Bookchin szintén az Új Baloldal anarchista áramlatához tartozott, akárcsak a Yippik.
Az amerikai Új Baloldal a fekete radikalizmusból merített ihletet, különösen a Black Power mozgalomból és a kifejezettebb maoista és militánsabb Fekete Párduc Pártból. A Párducok viszont hatással voltak más hasonló militáns csoportokra, mint a Fiatal Lordok, a Barna Barettek és az Amerikai Indián Mozgalom. Az Új Baloldalt a Student Nonviolent Coordinating Committee (SNCC) is inspirálta. A diákok elmerültek a szegény közösségekben, és támogatást építettek ki a helyiek körében. Az Új Baloldal széles körű, alulról szerveződő mozgalomra törekedett.
A Lyndon B. Johnson liberális elnök által vezetett vietnami háború különleges célpontot jelentett a világméretű Új Baloldal számára. Johnson és vezető tisztségviselői nemkívánatosakká váltak az amerikai egyetemen. A háborúellenes mozgalom fokozta a retorikai hevületet, mivel mindkét oldalon erőszak tört ki. A csúcspont az 1968-as demokrata nemzeti kongresszuson következett be.
Az Új Baloldal befogadta a feminizmus újjászületését is. Mivel az Új Baloldal eredeti vezetői nagyrészt fehér férfiak voltak, a nők a progresszív nemi politika hiányára saját társadalmi értelmiségi mozgalommal reagáltak. Az Új Baloldalra jellemző volt a modern környezetvédő mozgalom feltalálása is, amely összeütközésbe került azzal, hogy a régi baloldal a szakszervezeti munkások munkahelyeinek megőrzése érdekében semmibe vette a környezetet. A környezetvédelem különböző más társadalmi igazságossági mozgalmaknak is teret adott, mint például a környezeti igazságosság mozgalom, amelynek célja, hogy megakadályozza a kisebbségi és hátrányos helyzetű közösségek környezetének mérgezését.
1968-ra azonban az Új Baloldal koalíciója kezdett kettészakadni. Kennedy és McCarthy háborúellenes demokrata elnökjelölti kampánya az Új Baloldal központi kérdését bevitte a főáramú liberális intézményrendszerbe. George McGovern 1972-es jelölése még inkább rávilágított a liberális tiltakozó mozgalmak új befolyására a demokrata establishmenten belül. A feminista és melegjogi csoportok egyre inkább a demokrata koalíció fontos részeivé váltak, így sok olyan választói csoportot elégítettek ki, amelyeket korábban a mainstream pártok nem tudtak kiszolgálni. Ez az intézményesülés az Új Baloldal legradikálisabb tagjain kívül mindenkit elvett. Az SDS megmaradt radikális magja, amely elégedetlen volt a változások ütemével, erőszakos tendenciákat épített be a társadalmi átalakulás irányába. 1969 után az SDS túlélő frakciója, az Időjósok megkísérelt gerillaháborút indítani a “Dühöngés Napjai” néven ismert incidens során. Végül 1970-ben az Weathermen három tagja felrobbantotta magát egy Greenwich Village-i barna házban, amikor egy dinamitrúdból és egy ébresztőórából próbáltak bombát készíteni. A Port Huron Statement résztvevője, Jack Newfield 1971-ben azt írta, hogy “a Weathermen, a Panther és a Yippee inkarnációiban antidemokratikusnak, terroristának, dogmatikusnak, retorikától megkövültnek és a mindennapi valóságtól súlyosan elszakadtnak tűnik”. Ezzel szemben az Új Baloldalhoz kötődő mérsékeltebb csoportok egyre inkább a Demokrata Párt és így a mainstream amerikai politika központi szereplőivé váltak.
Hippik és YippikSzerkesztés
A hippi szubkultúra eredetileg egy ifjúsági mozgalom volt, amely az 1960-as évek közepén alakult ki az Egyesült Államokban, és a világ más országaiban is elterjedt. A hippi szó a hipster szóból származik, és eredetileg a New York-i Greenwich Village-be és a San Francisco-i Haight-Ashbury negyedbe költözött beatnikekre használták. A hip és a hep kifejezések eredete bizonytalan, bár az 1940-es évekre mindkettő az afroamerikai jive szleng részévé vált, és azt jelentette, hogy “jelenleg divatos; teljesen naprakész”. A Beats átvette a hip kifejezést, és a korai hippik átvették a Beat-generáció nyelvezetét és ellenkulturális értékeit, és utánozták a brit Mod-szcéna néhány aktuális értékét. A hippik saját közösségeket hoztak létre, pszichedelikus rockot hallgattak, elfogadták a szexuális forradalmat, és néhányan olyan drogokat használtak, mint a kannabisz, az LSD és a pszilocibin gomba, hogy felfedezzék a megváltozott tudatállapotokat.
A hippi mozgalmak politikai pártként parodizálódó mellékágának tekintett yippik az 1968-as tavaszi napéjegyenlőség megünneplése során kerültek országos figyelemre, amikor mintegy 3000-en elfoglalták a New York-i Grand Central Terminalt, ami 61 letartóztatást eredményezett. A jippik, különösen vezetőik, Abbie Hoffman és Jerry Rubin, hírhedté váltak színjátékukról, például arról, hogy 1967 októberében a háborús tüntetésen megpróbálták lebegtetni a Pentagont, és olyan jelszavakról, mint a “Keljetek fel és hagyjátok el a kúszó húsgolyót!”. Kijelentett szándékuk, hogy tiltakoznak az 1968-as augusztusi chicagói demokrata nemzeti konvenció ellen, beleértve saját jelöltjük, “Lyndon Pigasus Pig” (egy valódi disznó) jelölését, szintén széles körben nyilvánosságra került a médiában ebben az időben. Cambridge-ben a hippik minden vasárnap összegyűltek egy nagy “be-in”-re a Cambridge Parkban, ahol dobosok és a Nőmozgalmat elindítók hada volt jelen. Az Egyesült Államokban a hippimozgalmat kezdték az “Új Baloldal” részének tekinteni, amely a háborúellenes egyetemi egyetemi tiltakozó mozgalmakhoz kapcsolódott.
Students for a Democratic SocietySzerkesztés
A szervezet, amely valóban az Új Baloldal magját szimbolizálta, a Students for a Democratic Society (SDS) volt. 1962-re az SDS az új egyetemi radikális csoportok közül a legfontosabbá vált; hamarosan gyakorlatilag az “Új Baloldal” szinonimájaként tekintettek rá. 1962-ben Tom Hayden írta meg az alapító dokumentumot, a Port Huron nyilatkozatot, amely az erőszakmentes polgári engedetlenségen alapuló “részvételi demokráciára” szólított fel. Ez azt az elképzelést jelentette, hogy az egyes polgárok segíthetnek meghozni “azokat a társadalmi döntéseket, amelyek meghatározzák életük minőségét és irányát”. Az SDS összefogta a háborúellenes, polgárjogi és szólásszabadsággal kapcsolatos aggodalmakat az egyetemeken, és összehozta a liberálisokat és a forradalmibb baloldaliakat.
A vietnami háború alatt az SDS lett a háborúellenes mozgalom vezető szervezete az egyetemi egyetemeken. A háború eszkalálódásával az SDS tagsága is nagymértékben megnőtt, mivel egyre többen voltak hajlandóak a politikai döntéseket erkölcsi szempontból is megvizsgálni:170 A háború során az emberek egyre militánsabbá váltak. Ahogy a háborúval szembeni ellenállás erősödött, az SDS országos szinten kiemelkedő politikai szervezetté vált, és a háborúval való szembenállás olyan elsődleges szempont lett, amely háttérbe szorított sok olyan eredeti kérdést, amely az SDS-t inspirálta. 1967-ben a Port Huronban kiadott régi nyilatkozatot egy új akciófelhívás javára hagyták el,172 ami elkerülhetetlenül az SDS megsemmisüléséhez vezetett.
1968-ban és 1969-ben, amikor radikalizmusa lázba jött, az SDS a belső széthúzás és a maoizmus felé való növekvő fordulás terhe alatt kezdett széthullani. Az Új Kommunista Mozgalom néven ismert hívei mellett néhány szélsőséges illegális frakció is létrejött, mint például a Weather Underground szervezet.
Az SDS szenvedett attól a nehézségtől, hogy meg akarta változtatni a világot, miközben “felszabadította az életet itt és most”. Ez zavart okozott a rövid és hosszú távú célok között. A vietnami háború elleni sikeres gyűlések miatti hirtelen növekedés azt jelentette, hogy többen akartak fellépni a vietnami háború befejezése érdekében, míg az eredeti Új Baloldal a kritikai reflexióra akart összpontosítani. Végül a háborúellenes hangulat volt az, ami uralta az SDS-t.:183
Az Új Áruházi BaloldalSzerkesztés
A kritika miatt, miszerint “sok az elemzés, kevés a cselekvés”, és “a “szegénység felfedezésének évében” (1963-ban Michael Harrington könyve, A másik Amerika “volt a divat”) az SDS elindította a Gazdasági Kutató és Akció Projektet (ERAP). A Tom Hayden által a “fehér visszahatás” megelőzéseként elképzelt közösségszervező kezdeményezések a fekete, barna és fehér munkásokat a gazdasági változás közös programja körül egyesítenék. A vezetői elkötelezettség alig két évig tartott ki. Mivel a környékeken nem volt korai jele egy olyan fajok közötti mozgalomnak, amely “kollektivizálná a gazdasági döntéshozatalt és demokratizálná és decentralizálná Amerika minden gazdasági, politikai és társadalmi intézményét”, sok SDS-szervezőt könnyen rávettek az eszkalálódó USA. vietnami elkötelezettségét, hogy elhagyják üzlethelyiségüket, és a háborúellenes felhívásnak engedelmeskedve visszatérjenek az egyetemre.
Az ERAP néhány projektjében, mint például a JOIN (“Jobs or Income Now”) projekt Chicago belvárosában, az SDS-eseket fehér munkásosztálybeli aktivisták váltották fel (néhányan keserűen tudatában voltak annak, hogy szegény származásuk korlátozta elfogadásukat a “mozgalomban”). Az olyan közösségi egyesületekben, mint a JOIN és utódai Chicagóban, a Young Patriots és a Rising Up Angry, a White Lightening Bronxban és az October 4th Organization Philadelphiában a fehér radikálisok (nyitottak az SNCC-nek és a Fekete Párducoknak való tartozásukban) folytatták a bérsztrájkok, egészségügyi és jogi klinikák, lakásfoglalások és a rendőri brutalitás elleni utcai tüntetések szervezését.
Míg a városházi és rendőrségi zaklatás tényező volt, a belső feszültségek gondoskodtak arról, hogy ezek a radikális közösségszervező erőfeszítések ne sokáig éljék túl a hatvanas éveket. Kirkpatrick Sale felidézi, hogy az ERAP tapasztalatainak legelszomorítóbb vonása az volt, hogy bármennyire is beszéltek éjszaka a “rendszer átalakításáról”, “alternatív intézmények kiépítéséről” és “forradalmi potenciálról”, a szervezők tudták, hogy hitelességük a küszöbön azon múlik, hogy képesek-e engedményeket szerezni a helyi hatalmi struktúráktól, és így kapcsolatokat kialakítani velük. Távol állt a párhuzamos struktúrák felállításától, a projektek “az állam összes silány eszköze köré épültek”. Az ERAP-osok “az alkalmazkodás politikájának” fogságába kerültek.”