A politikai elméletben az általános akarat a közjóra vagy a közös érdekre irányuló kollektív akarat. Az általános akarat Jean-Jacques Rousseau politikai filozófiájának középpontjában áll, és fontos fogalom a modern köztársasági gondolkodásban. Rousseau megkülönböztette az általános akaratot az egyének és csoportok partikuláris és gyakran ellentmondásos akaratától. A Du Contrat social (1762; A társadalmi szerződés) című művében Rousseau amellett érvelt, hogy a szabadság és a hatalom nem ellentétesek, mivel a törvényes törvények a polgárok általános akaratán alapulnak. A törvények betartásával az egyes polgár tehát csak önmagának, mint a politikai közösség tagjának engedelmeskedik.”
A genfi Musée d’Art et d’Histoire jóvoltából; fénykép, Jean Arlaud
Az általános akarat fogalma megelőzte Rousseau-t, és a keresztény teológiában gyökerezik. A 17. század második felében Nicolas Malebranche az általános akaratot Istennek tulajdonította. Malebranche szerint Isten többnyire a világ teremtésekor bevezetett “általános törvények” révén cselekszik a világban. Ezek a törvények megfelelnek Isten általános akaratának, ellentétben Isten akaratának partikuláris kifejeződéseivel: a csodákkal és az isteni beavatkozás egyéb alkalmi cselekedeteivel. Malebranche számára éppen azért, mert Isten akarata főként általános törvényeken keresztül fejeződik ki, lehet értelmet adni annak a látszólagos ellentmondásnak, amely Isten azon akarata, hogy az egész emberiséget megmentse, és az a tény között feszül, hogy a legtöbb lélek valójában nem fog megmenekülni. Rousseau saját felfogása az általános akaratról Denis Diderot kritikájából alakult ki, aki Malebranche általános akaratról alkotott felfogását világi fogalommá alakította át, de Malebranche-t visszhangozta azzal, hogy univerzalista fogalmakkal határozta meg azt. Az Encyclopédie-ben 1755-ben megjelent “Droit naturel” (“Természetes jog”) című cikkében Diderot amellett érvelt, hogy az erkölcs az emberiség általános akaratán alapul, amely saját boldogságának javítására irányul. Az egyének úgy férhetnek hozzá ehhez az erkölcsi eszményhez, ha az emberi faj tagjaként az érdekeikre reflektálnak. Diderot úgy vélte, hogy az általános akarat szükségszerűen a jóra irányul, mivel célja mindenki jobbá tétele.
Rousseau számára azonban az általános akarat nem egy elvont eszmény. Ehelyett az emberek által állampolgári minőségükben ténylegesen vallott akarat. Rousseau felfogása tehát politikai jellegű, és különbözik az általános akaratnak a Diderot által vallott egyetemesebb felfogásától. Rousseau számára az általános akaratban való részvétel azt jelenti, hogy az ember az igazságérzete alapján gondolkodik és szavaz. Az egyének Rousseau szerint nem szellemes viták révén, hanem éppen ellenkezőleg, személyes lelkiismeretüket követve, a “szenvedélyek csendjében” tudatosulnak állampolgári érdekeik, és így a köztársaság egészének érdeke. Ebben az értelemben a közgyűlés nem annyira vitatkozik, mint inkább a nép általános akaratát tárja fel. Rousseau amellett érvelt, hogy az általános akarat eredendően helyes, de néhány művében (főként a Discours sur les sciences et les arts (1750; Értekezés a tudományokról és művészetekről) című művében) bírálta is az ész racionalista felemelését az érzelmek fölé. Ez tudományos vitát váltott ki az általános akarat racionális és affektív dimenzióiról. Egyfelől az általános akarat az egyén (mint polgár) és a nép egészének racionális érdekét egyaránt tükrözi. Másrészt az általános akarat nem tisztán racionális, mert az egyén politikai közössége iránti kötődésből, sőt szeretetből fakad.
Rousseau feltételezte, hogy minden ember képes arra az erkölcsi álláspontra helyezkedni, hogy a közjót célozza meg, és ha így tesz, akkor egyhangú döntésre jut. Így egy ideális államban a törvények az általános akaratot fejezik ki. Bár a polgárok tévedhetnek és megtéveszthetők, Rousseau szerint mindaddig az igazságosságra törekednek, amíg a nép érdekét követik, nem pedig egyéni vagy különböző csoportok tagjaik érdekeit. Ebből a szempontból nézve a törvényt megszegő egyén nemcsak az intézményesített kormányzat ellen cselekszik, hanem az egyénnek mint a politikai közösség tagjának magasabb érdeke ellen is. A Társadalmi szerződés egyik híres passzusában Rousseau úgy érvelt, hogy az ilyen egyénnek a törvények betartására való kötelezése így nem más, mint “a szabadságra való kényszerítés”. Ezen az alapon a kritikusok, köztük Benjamin Constant és Jacob Talmon azzal vádolták Rousseau-t, hogy tekintélyelvű gondolkodó, a második esetben pedig a totalitárius politika előfutára. Talmon vádját azonban nagyrészt hiteltelenné tették.
Míg a tudósok eltérően ítélik meg a fent említett passzus jelentését, abban széleskörű egyetértés van, hogy Rousseau a polgári szabadság és autonómia megőrzésével foglalkozott, nem pedig azzal, hogy szabad kezet adjon a kormánynak. Valójában az általános akarat fogalma a despotizmus elleni tiltást is magában foglalja. Rousseau számára a kormányzat csak annyiban legitim, amennyiben a népszuverenitásnak van alárendelve, vagyis a nép általános akaratát követi. A kormány elveszíti minden legitimitását abban a pillanatban, amikor a törvény fölé helyezi magát, hogy külön politikai testületként saját érdekeit kövesse.”
Az általános akarat fogalma mély és tartós hatást gyakorolt a modern köztársasági gondolkodásra, különösen a francia hagyományban. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata 1789-ben (6. cikkely), a jelenlegi francia alkotmány egyik alapdokumentuma, a jogot az általános akarat kifejeződéseként határozta meg.