A tanító azt mondta,
Menj haza, és írj
egy oldalt ma este.
És hagyd, hogy az az oldal kijöjjön belőled-
akkor igaz lesz.
Kíváncsi vagyok, vajon ilyen egyszerű-e?
Huszonkét éves vagyok, színesbőrű, Winston-Salemben születtem.
Az iskolába ott jártam, aztán Durhambe, majd ide
a Harlem feletti dombon lévő főiskolára.
Én vagyok az egyetlen színesbőrű diák az osztályomban.
A dombról a lépcső lefelé vezet Harlembe,
egy parkon keresztül, majd átmegyek a St. Nicholason,
a nyolcadik sugárúton, a hetedik sugárúton, és eljutok az Y-ba,
a Harlem Branch Y-ba, ahol lifttel
felkapaszkodom a szobámba, leülök, és ezt a lapot írom:
Nem könnyű tudni, mi az igaz rád vagy rám,
huszonkét évesen, az én koromban. De azt hiszem, az vagyok, amit
Érezni és látni és hallani, Harlem, hallak:
hallak téged, hallok engem – mi ketten – te, én, beszélgetünk ezen az oldalon.
(New Yorkot is hallom.) Én-ki?
Nos, én szeretek enni, aludni, inni és szerelmesnek lenni.
Én szeretek dolgozni, olvasni, tanulni és megérteni az életet.
Karácsonyi ajándékként szeretem a pipát,
vagy a lemezeket-Bessie, bop, vagy Bach.
Az, hogy színesbőrű vagyok, nem jelenti azt, hogy nem szeretem
azokat a dolgokat, amiket más emberek szeretnek, akik más fajúak.
Szóval színes lesz a lapom, amit írok?
Mivel én vagyok, nem lesz fehér.
De az lesz
egy része neked, oktató.
Te fehér vagy-
mégis része vagy nekem, ahogy én is része vagyok neked.
Ez amerikai.
Néha talán nem akarsz a részem lenni.
És én sem akarok gyakran a részed lenni.
De azok vagyunk, ez igaz!
Ahogy én tanulok tőled,
úgy gondolom, te is tanulsz tőlem-
bár te idősebb vagy-
és fehér-
és valamivel szabadabb.
Ez az én oldalam a B angolból.